Honnan származol Weimaraner?

Bevezető

Milyen fajta bújik meg a „szürke szellem”,  a „szürke démon”, a „csodálatos kutya”, az „ember szürke bundában”, vagy az „arisztokrata kutya” jelzőkkel illetett állat bundájában?
A weimari vizsla ( weimaraner ) – vadászkutya – eredetét fátyol fedi. Ennek a fajtának a tenyésztésével összefüggő és az eredetéről szóló dokumentumok Augusztus Károly nagyfejedelem udvarában szigorúan őrzött és titkolt információk voltak, egy részük később elveszett, vagy megsemmisült.
A weimaraner népszerűsége a II. Világháború vége óta, mind a mai napig nő és egyre inkább társadalmi kutyává válik – magyarázat erre arisztokratikus megjelenése - , ami ennek a gyönyörű vadászkutya fajtának kifejezetten árt.
A weimaranerhez érteni annyit jelent, hogy tenyésztője nem csak a fajta viselkedés pszichológiáját tanulmányozza, hanem tökéletesen ismernie kell a nemzetközi kynologiai szövetség, az FCI szabványát, valamint tanulmányozza a fajta fejlődéstörténetét is.
Az alábbi sorokban megpróbálok a rövid szőrű variáns fejlődéstörténetének néhány kérdésére szélesebb látószögből kitérni.

A fajta története és eredetének elmélete

A weimari vizslát először akkor ismerték el önálló német fajtának, amikor 1896-ban hivatalosan bejezték a német fajtakönyvbe. Mint ahogyan már utaltam rá, a fajta eredettörténete homályos és évek óta különböző teóriák, valamint magyarázatok keringenek róla a kynologusok, a tenyésztők, de a laikus közvélemény, a fajta csodálóinak körében is.
A Kutyatenyésztők Lexikonjában 1934-ben H. Zimmermann tévesen jelölte meg a weimari vizslát, mint  a legrégebbi német vizslafajtát. Írásában nem hagyatkozott meggyőző bizonyítékokra, mint például a mellkason előforduló fehér foltok jelenléte, a gyapjas fülkagyló, a fej vöröses sárga elszíneződése
Pierre Rousselt Blanc francia kynologus úgy véli, hogy a weimaraner őse nagy valószínűséggel az úgynevezett „szürke kutya” lehetett, mely fajtát 1450-ig tenyésztették Lajos király udvarában. Pierre Rousselt Blanc azt az elmélete vallja, hogy a weimaraner Franciaországból származik és Németországba a weimari szász fejedelmek hozták be, akik tovább nemesítették a XVII. században. Feltételezése szerint a weimari vizsla elődje valószínűleg egészen a XIX. századig hajtókutya volt. Véleményét azzal támasztja alá, hogy ez a fajta szívesen „áthajtja” a nyulakat.
Pierre Rousselt Blanc néhány állításával lehet azonban vitatkozni, egy részük nehezen bizonyítható.
Mindenek előtt néhány tézisét kell kiigazítani.

A francia királyi Kapet ág néhány képviselője, de a Valois dinasztia uralkodóinak egy része is tenyésztett úgynevezett szürkéskék színű vadászkutyát. Ennek a kutyának a tenyésztése és nemesítése bizonyíthatóan IX. Szent Lajos idejében terjedt el. Ez az 1226 és 1270 közötti időszakra tehető. Ebben az időben a szürkéskék vadászkutyák kizárólag a király tulajdonában voltak. Nem érthetünk egyet tehát Pierre Rousselt Blanc állításával, mely szerint a weimaranert a weimari szász fejedelmek nemesítették, főleg a XVII. században. Bizonyítható, hogy a weimari Augustus Károly nagyfejedelem udvarában a weimari elődje csak a XIX. század elején jelent meg.
A nemesített vizslafajta leginkább 1848 után terjedt el gyorsan Németországban. Ezeket később tovább nemesítették, a helyi vadászkutya fajtákkal, valamint az angol és francia fajtákkal keresztezve.

A. Bakos, B. Fogle, F. Siget és a J. Esther – J. Verhoef Verhallen házaspár nézetei abban azonosak, hogy a weimaraner lehetséges őse a ma már kipusztult német szürkés színű fajta – a leithund. Azok, akik ezt az elmélete vallják, állításukat a weimari vizsla kitűnő nyomkereső képességével és szőrzetének különleges szürke színével támasztják alá, tézisüket ezzel bizonyítják.
Bakos a fajta lehetséges ősei között - a laithund-on kívül -, a német juhászebet és az angol pointert is megnevezi.

A weimaraner lehetséges cseh eredetére,  - arra, hogy Augustus Károly fejedelem csak bevitte a fajtát Németországba -,  V. Hanzal, V. Vochozka és B. Fogle elméletei utalnak. Szerintük e fajta különleges szürkés színe létrejöhetett az ó-német vizsla ezüst színének mutációjaként. A további elméletek szerint a weimaraner eredete a hajtókutyákban, a hajtókopókban keresendő, melynek létrejöttében a dog vérvonala játszott szerepet.

J. Kvíz arra a véleményre hajlik, hogy a weimari valószínűleg az egyetlen olyan vizslafajta, mely semmilyen egyéb vérvonalat sem tartalmaz. Szerinte ennek a fajtának az eredetét a „hajtók” mutációjában kell keresnünk. Ennek bizonyíthatóságát nyomkereső munkájában véli megtalálni.

Gillian Averis és Patsy Hollings angol tenyésztők szerint a weimari vizsla ősét legvalószínűbben abban a kutyában kell keresni, melyet Belgiumban a Szent Huber kolostor szerzetesei nemesítettek. Patsy Holling úgy véli, hogy az ős a „festő vagy foltos”  volt , mely erős, hosszú csontvázú kutya volt kitűnő szaglással, közepes testmérettel. Gillian Averis szerint, - aki Anglia legjobb kutyatenyésztői közé tartozik és a weimari vizslán kívül további fajtákat is tenyészt - , Patsy Holling teoriája támogatandó. Azzal az adattak egészíti ki, hogy a Szent Huber kolostorból származó kutyák feketék voltak, vöröses föltokkal a szemük fölött és a lábukon, valamint mellkasukon fehér folt díszelgett. Averis állítása szerint, az a tény, hogy néhány weimari alomban előfordulnak „égésfoltos” kölykök, a fenti elméletet támasztja alá.

L. Heck német professzor úgy gondolja, hogy a Szent Huber kolostorban tenyésztett kutya a legrégibb vadászkutya fajta, amely megalapozta a vadászkutyák tenyésztését. Ennek a kutyának az őseit a keresztesek hozták be Európába hadjárataik során Közép-Keletről.

Patsy Holling arra a következtetésre jutott, hogy a weimaraner a Szent Huber kolostori kutya mutánsa, mivel szerinte a fekete hím és nőstény kölykei lehetnek szürke színűek. Úgy vélekedik, hogy a weimaraner a Szent Huber-i kutyával keresztezve kitűnő szaglást és kitűnő nyomkereső képességet örökölt.

A fajta nemesítése és a szabvány kidolgozása

Anthonis Van Dyck holland barokk festő (1599-1641)  alkotta meg a cumberlandi Rupprecht von Pfalz (1619-1682) fejedelem ismert portréját. A fejedelem alakja mellett, - aki Falc Fridrich cseh király és Stuart Erzsébet fia - , egy szürke kutya látható, amely nagyon hasonlít a weimaranerre. Bizonyítva ezzel azt az elméletet, mely szerint nagy valószínűséggel ezt a fajtát Augustus Károly nagyfejedelem hozta udvarába Csehországból.

Az Auersperg fejedelmi család tagjai, akik Szlovéniából származtak, Csehországban és Morvaországban nagy uradalmakat birtokoltak. A XVII. század közepétől az Auerspergek, Vlasim, Nasavrky és Zleby uradalmaikon a weimarihoz hasonló kutzyákat tenyésztettek.
Augustus Károly nagyfejedelem ( 1751-1828) 1815-től uralkodott. Weimar akkortól lett Szász-Weimar-Eisenach nagyfejedelemség fővárosa. Thüringia, de leginkább Erfurt környéke és az Ilm folyó ártere gazdag vadászterületekkel rendelkezett, melyek alkalmasak voltak a vizsla típusú kutyák számára. Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) leírásai szerint Augustus Károly szász-weimari nagyfejedelem rendkívül temperamentumos ember volt, szó szerint telve energiával. Goethe Weimarban élt 1775-től, s a nagyfejedelem udvarában fontos pozíciót töltött be, például a miniszter titkos tanácsadójaként. A miniszterrel együtt sok vadászaton vett részt, és feljegyzéseiben Pierre Rousselt Blanc-hoz hasonlóan leírja az úgynevezett „chienns gris” (szürke illetve szürkéskék) kutyákat, melyet IX. Lajos udvarában tenyésztettek. Azonban ezidáig sem nyert egyértelmű bizonyítást, hogy Augustus Károly nagyfejedelem hozta volna magával Weimarba. Több szerző egyértelműen cáfolja ezt a hipotézist. Sőt, Hans Rabel egyenesen azt állítja, hogy IX. Lajos kutyáinak nem volt a weimaraner-i ezüstösen szürke színe, hanem úgynevezett „blau schimmel” volt.
Hans Rabel terjedelmes kutyafajta enciklopédiájában, úgy mint sok további kutyafajtával foglakozó szerző, elkövetett néhány tényleíró hibát és pontatlanságot. Történészek egyértelműen elmondják, hogy Augustus Károly nagyfejedelem soha nem találkozhatott a weimaraner ősével, illetve az ezüstszürke kutyával Esterhazy Auerperg herceg udvarában a csehországi Tiplitz-ben, mivel ilyen nevű, nemesi rangú és származású herceg soha nem létezett. További megtévesztő információnak bizonyul Rabel közlésében az, mely szerint Augustus Károly nagyfejedelem gyógyüdüléséből hozta magával a kutyákat és későbbiekben vadászbarátainak ajándékozott belőlük.
Auerspergék cseh vadászterületén az egyik vadászat alkalmával Augustus Károly lelkesedett a kutyák kitűnő vadásztulajdonságaiért és különleges acélszürke színükért. A jelenlévő példányokban megregadta őt azok testfelépítése, természete. Különösen értékelte a fajta éberségét és védelmező ösztönét. Ezekből az egyedekből hozott magával az udvarába, ahol tovább nemesítette őket, mely munka folyamatainak részleteit szigorúan őriztetett.
A nagyfejedelem személyesen hozta meg a tenyésztéssel kapcsolatos döntéseket. A fajta kívánatos tulajdonságait ő jelölte meg. A kutyát elsősorban főnemesek számára tenyésztették. Sajátkezű aláírásával hagyta jóvá a kölykök tulajdonlását. Figyelemmel kísérte a tőle származó egyedek vadászaton mutatott tulajdonságait is. Az általa nemesített egyedek elsősorban Thüringia vadászterületein terjedtek el.
A weimaraner nemesítésében tehát Augustus Károly nagyfejedelemnek vannak legfőbb érdemei, ezért a fajta a fejedelemség székhelye, Weimar után kapta a nevét. A weimari vizsla eredetét és céltudatos nemesítését bizonyító feljegyzésék a legnagyobb valószínűség szerint elvesztek, illetve megsemmisítették őket.
E. Ilgnernek a weimaranerről szóló információt csak a thüringiai vadászok elbeszélései támasztják alá, így azokat csak egy forrásként, egy tovább ellenőrizendő forrásként kezelhetünk.
Sokkal megbízhatóbb adatok származnak a XIX. század utolsó harmadából. Ezek a képzőművészeti alkotások, melyeken megjelennek a weimari vizslák. Egyértelmű bizonyíték van arról, hogy Wintzingerode Knorr Adelsbarn úr sötétszürke weimari vizslát tenyésztett és L. Lindblohm ezüstszürke kutyákat nemesített.
A XIX század 80-as éveitől Németország szerte alakultak weimari vizsla tenyészetek. Leghíresebb tenyésztők közé tartozott Pitschke Sandersleben, P. Wittenkop, és O. Bach. A tenyésztés területei szerint a weimari vizslákat 1880-ban 3 csoportra osztották, ezek sendersleben-i, weisenfels-i és thüringiai, - azaz Weimar környéki - , voltak.

A fajtaszabvány német-osztrák változata

A 70-es évek végén és a 80-as évek elején a német tenyésztők megkísérelték a weimaraner fajtaegyedeinek meghatározását és Hegewald kezdeményezésére megalapítani a weimaranerek tenyésztőinek klubját. 1879-ben a fajtaleírás első verziójának kidolgozásakor a weimaranert, mint német rövidszőrű vizsla „kék” mutánsát jegyezték.
Hegewald kezdeményezésére a tenyésztők klubjának megalapítása 1897-ben sikeresen lezajlott. Thüringiai területen megalapított klub képviselőinek nagy erőfeszítésébe került, hogy a weimari vizslát önálló fajtaként ismerjék el. Ez elsősorban az ismert kynologusnak Brandtnak köszönhető, aki meggyőzte a bizottságot, hogy a weimaranert 1896-ban ismerjék el önálló német fajtaként. Az I. Világháború ideje alatt, illetve a háborút követő időszakban komoly veszély fenyegette a fajta fennmaradását.
A klub tagjainak eleinte nem egyezett a véleménye valamennyi fajtajegyet illetően. Többszöri átdolgozás után az első hivatalos standardot 1935-ben dolgozták ki a német és osztrák weimaraner klub vezetői.
Az osztrák klub a német után alakult mintegy 40 évvel,1924-ben. A végleges standard kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerzett Hans von Ratibor Hohenlohe herceg, aki az első weimaranert importálta Ausztriába, otto von Stockmayerrel és Ludvig von Méreyvel 1913-ban. A weimaraner eredményes tenyésztését és nemesítésétr Ausztriában a „Grafenegg” tenyészet alapozta meg, mely Hans von Ratibor Hohenlohe herceg vadászterületén működött.
Stochmayer fajta iránti elkötelezettségét mutatja, hogy kötelezővé tette minden erdészének, aki a grafenegg vadászterületen szolgált, a weimari vizsla tartását.
Hans von Ratibor Hohenlohe herceg lett az osztrák tenyésztői klub első elnöke.
Ebből az időből származik a weimaraner állandósult jelzője ; az „arisztokrata kutya”
Robert aus der Herbert őrnagy a fajta fennmaradásának érdekében többek között ezekkel a szavakkal érvelt : a weimaraner a vizslák arisztokratája
Robert aus der Herbert eredményes tenyésztői munkája révén a weimari vizslánál nemesítésre kerültek – a fajta kiemelkedő vadászati képességei mellett – az ember iránti éberség és hűség tulajdonsága, különös tekintettel a gazda védelmezésének szempontjára. Ez a tulajdonsága szinte egyedülálló a vizslák között.
Robert aus der Herbert őrnagyot , a fajta fennmaradása és nemesítése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért gyakran emlegetik úgy, mint a „weimaraner atyját”. 1915-től rendkívüli intenzitással foglalkozott a fajtával, melyről terjedelmes szakmai monográfiát írt. 1921-ben választották a Német Weimaraner Klub elnökévé.
Az I. Világháborút követő időkben Németországban megtiltották a lőfegyver használatát és tartását. Heinz Reuper és más tenyésztők ezért a weimaraner veleszületett tulajdonságainak céltudatos fejlesztésével próbálták a fajtát nemesíteni. Nagy hangsúlyt fektettek az éberségre és figyelmének összpontosítására.

Az FCI megalapítása – a fajta standardjának elfogadása

A fajta fejlődéstörténetei hűen dokumentálja, hogy a természetes kiválasztódás fokozatosan háttérbe szorult és helyébe a tudatos mesterséges kiválasztás lépett. Különösen a XIX. századra jellemző a tenyésztés térhódítása és új fajták kialakítása.
Az osztrák, belga, német, francia és holland tenyésztők 1911-ben megalapították a Nemzetközi Kynologia Szövetséget az FCI-t, ( Fédération Cynologique Internationale ) amely több, mint 400 tiszta vérvonalú / fajtiszta fajta standardját ismeri el és tartja nyilván. A fajták fejlődésének mai irányát a tenyésztők és nemesítők határozzák meg. Az FCI jeruzsálemi ülése 1987-ben az összes kutyafajtát 4 alapkategóriába sorolta. 1990-ben további csoportokra bontották a fajtákat. 1994 május 8-án az FCI újrarendezte és csoportosította a kutyafajtákat és összesen 10 alapkategóriába osztotta azokat.
A vizslafélék a VII-es fajtacsoportba tartoznak, és a weimari vizsla nemzetközi standardja alapján az FCI 99. D. számot kapta.
A vadászkutyák minden csoportja specifikus tulajdonságokkal különbözik a másiktól. A vizslákat jelenleg kontinentális és angol fajtákra bontják.